A Bioszisztemikus szomato-pszichoterápia egy integratív terápiás megközelítés, mely az amerikai pszichoterapeuta Jerome Liss és a francia neurobiológus Henri Laborit érzelmek neurofiziológiáját kutató munkáján, Ronald Laing fenomenológiai pszichiátriáján, David Boadella embriológiai modelljén, Ludwig von Bertalanffy, Gregory Bateson és Edgar Morin rendszerszemléletén, és Robert Stolorow és George Atwood interszubjektív megközelítésén alapul. Az érzelmi jelenségek biológiai gyökereinek magyarázatában a bioszisztemikus modell hivatkozik többek között Ernst Gellhornnak az autonóm idegrendszerrel – a szimpatikus és a paraszimpatikus rendszerek működésével – kapcsolatos kutatásaira, emellett elméletének alapjait a Wilhelm Reich-féle karakterpáncél és Alexander Lowen bioenergetikai elképzelésére helyezi.
Boadella modellje, a Bioszintézis szerint, három energiafolyam, vagy alapvető életfolyam áramlik a testben. Ezek összefüggnek a megtermékenyült petesejtben kialakuló csíralemezekkel, melyek az ektoderma, a mezoderma és az endoderma. A csíralemezekből alakulnak ki a különböző szervrendszerek Az ektodermához a percepciók, gondolatok és képzetek folyama tartozik, mely a neuroszenzoros rendszeren keresztül valósul meg; a mezodermához a mozgásáramlat kapcsolódik az izomcsatornákon keresztül; az endodermához pedig az érzelmi élet folyama, a test középpontjában, a törzs mélyén elhelyezkedő szerveken keresztül.
A születés előtti, a gyerekkori vagy a későbbi feszültségek, traumák meggátolják e három terület; vagyis a légzés és az érzelmek, a cselekvés és mozgás, a gondolatok és az érzékelés tapasztalati egységekké alakulását. A bioszisztemikus módszer e területek újraintegrálására, egy koherens rendszer létrehozására törekszik.
A grounding-gal folytatott szomato-pszichoterápiás munka a szándékos, félig szándékos és nem szándékos mozgások közötti megfelelő kapcsolat stabilizálását, valamint egy megfelelőbb izomtónus létrehozását célozza. A munka során figyelmet kell fordítani arra a módra, ahogyan az egyén megalkotja a saját életterét, ahogyan a stresszhelyzetekben fizikailag, érzelmileg és kognitív szinten reagál. Segíteni kell a klienst a megfelelő, kielégítő és örömteli vertikális (a világban való cselekvés), horizontális (a pihenés és a mély érzelmekkel való kapcsolatteremtés) és szimbolikus (önmaga és környezete mentális leképezése) groundingpozíció megtalálásában. A szimbolikus grounding során különösen fontos a facing terápiás munkája, amely a szemkontaktuson, a hangon keresztüli kapcsolatot jelenti, valamint a nyelvhasználat, a percepció és az emóciók integrálásán alapul. A bioszisztemikus grounding a terápiás gyakorlatban elsősorban kapcsolati földeltséget jelent: a tekintetet, a hangon, szavakon keresztüli kapcsolódást, és a testkontaktust, az érintést egyaránt használja. Fontos eszköz a testhelyzet tudatosítása, a légzés kioldása, az érzelmek átélése, az izmok, a test optimális tonizáltsága. Egyéni, páros és csoportos mozgásos gyakorlatok segítségével újratanulható, átírható az a mód, ahogyan saját testünkhöz, a másikhoz, és környezetünkhöz kapcsolódunk.
A bioszisztemikus modell tehát kiemelt figyelmet fordít a kapcsolati aspektusra. Teszi ezt oly módon is, hogy a testi folyamatokat, a mentális tartalmakat, és a kapcsolati történéseket együtt követi figyelemmel. A terápia során egy térkép „rajzolódik” ezáltal – egyúttal diagnosztikus eszközként is szolgálva – mely térképen láthatóvá válnak a kliens alul- vagy túlszabályozott területei és annak módjai. A bioszisztemikus modell szerint a test, a szó és a kapcsolat oly módon fonódnak össze, hogy az egyik segíti feltárni a másikat, az egyén teljes komplexitásában megjelenő gondolatain, mondatain, mozdulatain, hallgatásán keresztül. A terápiában a test, az elme és a kapcsolat hármasságát összekötve megjelennek az érzelmek. A bioszisztemikus szomatopszichoterápia célja megfogalmazható úgy is, mint a három terület integrálása egy gestalt létrehozásának érdekében.
A pszichikus és szomatikus zavarok felfoghatóak érzelemszabályozási 2 zavarként, vagy az arousal szabályozás3 zavaraként is. Az egyén érzelmi egyensúlyát a vegetatív idegrendszer két nagy ága, a szimpatikus és a paraszimpatikus rendszer alakítja. Gellhorn feltevése szerint a szimpatikus és paraszimpatikus részek felváltva működnek, így teszik lehetővé a szervezet autonóm funkcióinak működését: amikor a szimpatikus ágon növekszik az aktivitás, a paraszimpatikus ág csökkenti receptív képességét és fordítva. A szimpatikus rendszer vészhelyzet esetén felkészít bennünket a cselekvésre; a támadásra vagy menekülésre, és a düh, valamint a félelem érzéséhez kapcsolódik. A paraszimpatikus rendszer más érzelmekhez kötődik: a kellemes nyugodtság, a szomorúság és a fájdalom érzéséhez. Ezek az alrendszerek beidegzik az összes belső szervet.
Stresszhelyzetben a cselekvésgátló rendszer4 lép működésbe, vagyis olyan szervi változások (pl. a stresszhormonok, mint a noradrenalin és kortikoszteroidok kiválasztása) történnek, amelyek az autonóm idegrendszer nem megfelelő működéséhez, és idővel pszichoszomatikus megbetegedésekhez vezetnek. Ilyen esetekben az arousal görbe, vagy másképp fogalmazva a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer működésének váltakozása felborul, és az egyén pszichofizikai diszkomfortot tapasztal. Ha az arousal szint túl magas, vagy túl alacsony, az egyén „kizuhan” a tolerancia ablakon5 , és vagy szimpatikus túlsúlyba kerülve hipervigil állapotban az üss vagy fuss megoldást választja, vagy szélsőséges paraszimpatikus válaszként „önmagát érzéstelenítve” dermesztő mozdulatlanságba fagy.
A bioszisztemikus szomato-pszichoterápia a vegetatív idegrendszer két ágának egyensúlyba hozását, a limbikus rendszer és az amygdala újrahuzalozását, a tolerancia-ablak tágítását célozza.
Liss feltevése szerint az érzések elmélyítésének és kisütésének serkentése újraélesztheti a kapcsolatot az érzés (limbikus rendszer) ás az autonóm idegrendszer (hipotalamusz) között. Az intenzifikálás – minimalizálás teljes ciklusának terápiás keretek közötti „lefuttatása” az autonóm idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus részeinek szinkronizált váltakozását indíthatja meg. Ennek egyik fontos eszköze a légzéssel folytatott terápiás munka az érzelmi egyensúly elérése érdekében, a légzés harmonikussá tételének segítségével. A légzés lehet a spontaneitás kifejeződése, vagy a személyiség kondicionálásnak tükröződése.
A testtel, és kiváltképp a légzéssel dolgozva szem előtt kell tartani a kora gyerekkori családi kapcsolatokat, hiszen a személy teste és társas világa is ebben gyökerezik, tehát ahogyan testi szinten blokkok és gátak lehetnek jelen, kapcsolati zavarok is megjelenhetnek, pl. az önmagát másoktól elkülönítésének nehézsége, a világ megfelelő leképezése és az abban való működés problémái. 2 Marcia Linehan a borderline személyiségzavart az érzelemszabályozás zavaraként definiálja, de ez a megállapítás minden pszichikus zavarra kiterjeszthető 3 Számos kutató és elméletalkotó (pl. Gray, Csíkszentmihályi, Liotti) hozta összefüggésbe különböző pszichikus zavarokkal 4 Henri Laborit terminusa 5 Pat Ogden fogalma
A légzéssel végzett munka mellett jellegzetes bioszisztemikus technika – az individuációt segítő – kulcsszó és a kulcsmozdulat6 technikája. Ezek a kliens diskurzusában megjelenő, oda nem illő, érzelmi töltettel rendelkező szavak és mozdulatok, melyeket a terapeuta tükröz, ismétel, felerősít. Így teremti meg annak a lehetőségét, hogy a klienssel összhangban, teherbírását figyelembe véve, határait tiszteletben tartva rezonáljon, reagáljon rá. Ez azért is fontos, mert ha a fejlődés során a gyerek érzelmi igényei a szülő, vagy a szülök ellentmondásos érzelmi outputjával találkoznak, interferencia keletkezik; míg egy optimális kapcsolatban a rezonancia gyakoribb.
Gyakran alkalmazott – és eddig nem említett technika még – az azonosulás, a visszhang, a kórus és a dramatikus megjelenítés. Alkalmazhatóak egyéni terápia keretében, egy csoportfolyamatba építve (pl. pszichodráma), vagy kifejezetten bioszisztemikus szomato-pszichoterápiás csoport keretei között.
Ehhez a munkához elengedhetetlen a kliensnek szentelt mély figyelem. A terapeuta részéről olyan attitűd szükséges, mely lehetővé teszi a másik személy sokszor extrém megterhelő érzelmi és testi állapotainak el- és befogadását. E megközelítés szerint az érzelmi szenvedés pszichikus erőt jelző helyzeteket hozhat. Fontos, hogy a kliens együtt lehessen a fájdalmával, fontos, hogy ott tudjuk tartani a fájdalmánál, segítenünk kell átélni a dühöt, a szorongást, a szégyent, a titkos vágyakat, az örömet, és segítenünk kell azok lehető legteljesebb kifejezésében. Segítenünk kell, hogy megtalálja a megkönnyebbülést hozó szavakat, mozdulatokat.
Az empatikus odafordulásnak, az áttételi-viszontáttételi folyamatok értő és megértő (nem pedig értelmező) elemzésének kereteit tágítja ki a szomatikus rezonancia. A szomato-pszichoterápia során alapvető jelentőségű, hogy megértsük, hogyan keletkezik és marad fenn a feszültségi állapot egészen a krónikus szintig, egészen addig, mikor már nehezen leállítható állapottá válik. A szomatikus rezonálás a megértésnek olyan szintje, mely alapvetően a terapeuta személyes tapasztalataiból származik, s a pszichikus zavarok bármilyen formája feletti ítéletet elsöpri. Ugyanakkor ezek az érzelmileg megterhelő helyzetek a terapeuta számára is nagy megterhelést jelentenek. Így az önmagunknak szánt és szentelt, értő és megértő mély figyelem alapvető szükséglet számunkra is. Önmagunkat megtartani, megvédeni, figyelemmel követni, meghallgatni, tisztelni, biztosítani a lehetőséget érzelmeink kifejezésére és a kontroll elengedésére lehetőséget nyújt arra, hogy klienseink számára is meg tudjuk mindezt adni. Dr. Stupiggia képzése7segít közelebb kerülni ehhez.
A szerzőről:
Szilágyi Veronika, klinikai szakpszichológus, www.szilagyivera.hu
Források: Prof. Maurizio Stupiggia előadásai (2014 szeptember – 2016 december) http://www.giorgiogualazzi.it/Public/Product/La%20psicoterapia%20biosistemica_130608204007.pdf
6 Erről bővebben Prof. Maurizio Stupiggia: A bántalmazott test című, nemrég magyarul is megjelent könyvében lehet olvasni
7 http://www.szomato.org/category/bioszisztemikus_szomato_pszichoterapia/
